Marion Mais Köznevelési Intézet

Először is:
Nem nem vagyok őrült. Amik megtörténnek, azok megtörténnek.
Másodszor:
Láss a dolgok alá, hogy észre vedd az igazságot.
Harmadszor:
Légy önmagad, anélkül tényleg elvesztél.

Ez a három legfontosabb szabály, hogy ha az embert olyanná akarják tenni amilyen igazából nem is.
Ha nem hisznek neki.
Ha megalázzák és kinevetik.
Ha elzárják a "normális" emberek közül.

Ha az embert egy hatalmas sokk éri akkor nem tud ellenkezni. Velem is ez történt, amikor beírattak erre a helyre. Az MMKI az elvadult fiatalok otthona, akik rossz társaságba keveredtek, rosszul nevelték őket, vagy tettek valami olyat, ami mindenkit megbotránkoztat.
Én, Hira Arvena 16 évesen kerültem ide, mert csak én éltem túl egy balesetet, amiről azóta is azt állítják, hogy nem baleset volt. Pedig ha ott lettek volna, ha látták volna az embereket meghalni, biztosra veszem, hogy hinnének.

-2012. március.20.
Az osztálytábor

3 napos kirándulásra mentünk az osztállyal. Jeanne a szőke, copfos jókislány volt az én legjobb barátnőm. Tökéletesen ellentétben álltunk egymással, mégis megértettük egymást, talán a mienk volt a legszorosabb kapcsolat az egész iskolában. Venna szoros kontyba fogta barna, mellig érő haját, szemüvegét a fejére tolta, s olvasott a vonaton. Kedves lány volt, törődött az emberekkel, s empátiája mellett esze is igen nagy volt. Jeanne-nel a vonat állomáson található gumilabda adagolóból kipiszkált labdákkal dobálóztunk. Valószínű, hogy Vennát ez mérhetetlenül idegesítette, mert vagy percenként felpillantott könyvéből és mérges pillantásokra méltatott bennünket, de mégsem szólt. Nem volt túl hosszú az út, pár óra alatt leértünk a tábor helyére, bár gyalogoltunk 10 percet. Hatalmas bőröndökkel tértünk be a szállóhelyre, pedig csak 3 napról volt szó. 3 hatalmas faházba pakolt le az osztályunk, s mi Jeanne-val kaptuk meg az egyik kettes szobát. Egy nagy erdővel körülvett településen voltunk, ahol egy tó volt meg fák, de semmi életre utaló jel. Mondanom se kell, engem felcsigázott a látvány, ami elém tárult, amikor megérkeztünk a kies helyre, mert imádtam a festői, drámai tájakat. Hosszú fekete hajamat hátradobva emelkedtem fel a bőröndöm mellől és nevettem Jeanne-re, aki már neki állt kipakolni rózsaszín táskáit. Rám mosolygott, pedig tudta, hogy kinevetem, de azt is tudta, hogy nem akarom megbántani. 
Legalábbis akkor még tudta.
A második nap összevesztünk. Szinte a semmin. Megbántottam, pedig nem akartam. Eddig tudta, hogy nem akarom megbántani sértő megjegyzéseimmel, mert én ilyen vagyok, egyszerűen kötözködöm, de akkor elszakadt nála a húr. Veszekedtünk, egész nap.
Venna is észrevette, hogy ez a veszekedés teljesen más, mint az eddigiek voltak. Egyszerűen egyikünk sem tudott engedni a másiknak, csak szajkóztuk a magunk igazát. Egész nap a nyomomban járt, vagy Jeanne nyomában, hogy rávegyen minket a békülésre, de semmire sem jutott. Este elmentem sétálni az erdőbe, mert semmi kedvem nem volt a fütyürésző osztálytársaink körében vigyorogva tettetni boldogságom, és ostoba körtűzi nótákat énekelni, miközben én magam is lángra bírtam volna gyulladni a dühtől, ami bennem forrt. A fák görcseit piszkálgattam acélbetétes bakancsom szélével, sírni kezdtem, egy hajlékony ágon üldögélve. lépéseket hallottam, amitől megremegtem, s felpillantottam a zaj forrását keresve. Jeanne jött felém, ám ő még nem látott meg. Hallottam szipogó hangját, kislányos sírórohamai pont ilyen hangokat ontanak magukból. Felpattantam és szomorúan a karjába vetettem magam, még mielőtt meg tudott volna ismerni.
-Ó istenem! -mondta halkan, mikor felismert.
-Sajnálom- suttogtam, mire szorosan magához ölelt, de csak egy ideig, aztán felszisszent és hátrébb húzódott. Valami történt, ezek után én sem értettem mi. Egyre erősebben tolt el magától, s mikor neki estem az egyik ágnak a lökés erejétől rájöttem miért. Jeanne nyaka, kezei, válla végig volt égetve. Felsikoltott fájdalmában, én döbbentem figyeltem őt. Füst szagot éreztem, s mögöttem lángok csaptak fel, pont ott ahol megérintettem a fát. Ijedten ugrottam Jeanne felé reflexből, aki ismét felkiálltott. 
-Menj innen- sírta nekem, s könnyek gyűltek a szemembe.
-Sajnálom ...én nem...
-Úristen- üvöltötte egy hang. Venna.Szemüvegében tükröződött a lángcsóva ami mögöttem tört ki. Féltem magamtól a lángoktól és mindentől már. Jeanne visított, már Venna is üvöltözött, hátrafordultam és megértettem miért. A lángfoszlány éppen felém tartott. Magam elé emeltem a kezem, de tudtam, hogy ez édes kevés, smégsem haltam meg. A földre zuhantam erőtlenül, amiért fellökött a tűz, de nem égtem meg annyira mint kellett volna. Jeanne felé fordultam, aki feltápászkodott a földről és menekülni próbált, de a tűz támadott és lecsapott rá.
-JEANNE! NEE- üvöltöttem, s Vennát vettem észre aki sikoltozva tartotta kezét maga elé, ám őt is letarolta a lobogó szörnyeteg.- NE...neee- sírtam el magam, próbáltam a két sikoltva haldokló barátom felé kúszni.-Neee...Jean..Ven...ne!

Tűz. Káosz. Füst.
Sípoló hang. Fájdalom. Felpattant a szemem, azonnal megbántam, hogy felkeltem. A fehér kórházi szobában szüleimen kívül rendőrök, tanárok álltak. Lassan fókuszáltam minden egyes arcra, majd egyenesen anyámra, aki holtra váltan üldögélt egy széken.
-Anyu- suttogtam. Torkomon mintha száz hegyes tű táncolt volna, akár egy égető tűz csóva, úgy estek ki a számból a szavak.-Anyu.. Jeanne.. Venna...tűz- mondogattam, s lassan tudatosult bennem, hogy legközelibb ismerősöm meghalt.
-Kicsim...-nyögte rekedten.-Kicsim mondd el az uraknak, hogy mi történt... ők azt hiszik te..- elsírta magát. Apám mellé ült, átkarolta, s mindkettejük szeme rám figyelt.

Innentől hiába mondtam el bármelyik rendőrnek, hogy tűz ütött ki, de nem tudtam megmagyarázni hogyan, nem hittek nekem, minden arra utalt, hogy én tettem, hogy felgyújtottam a barátaimat.
Sírtam, könyörögtem a szüleimnek, hogy higyjenek nekem, ők ilyenkor csöndben néztek maguk elé, sose rám.
Viszont nem hagytak el, mellettem maradtak, s még a postát is kiválogatták, hogy  a gyűlölköző levelek ne juthassanak el hozzám, bár én mindet megtaláltam sajnos. Borzalmas nyáriszünetem volt, bíróságra jártunk, pszichológushoz.
Végül a szüleim eldöntötték, hogy hisznek a pszichológusnak és beiratnak egy nevelő intézetbe, hogy ne fordulhasson ilyen elő többet.
Így kerültem a Marion Mais-ba.
A poklok poklába.