A kék szemű srác

Eltelt az első hét, meg a második is, sőt már a harmadik vége felé jártam. A napok elképesztő lassúsággal teltek el, az órák monoton tempóban haladtak, a tanár minden tettét érzelemmentesen végezte, a felügyelők üvöltöztek, börtönben éreztem magam. A szürke idő nem akart elmúlni, szeles volt minden nap, néha esett is, de az ég mindig borús volt felettünk, mintha tudná milyen helyre sütne le a nap és így akarná megvédeni attól, hogy mindent ezt lássa. Nem volt sok barátom. Az órákon néha Ariane beült mellém, meg Katie is, aki hosszú barna hajú lány volt és mindig bicskákkal játszadozott (amit a felügyelő akárhányszor kobozott el tőle mindig szerzett újat, vagy visszalopta az eredetit). Egyébként elég okos volt, csak enyhe pszichopata gyilkos beütése volt, s mint kiderült, azért került ide, mert megkéselt egy gyereket, aki majdnem belehalt sérüléseibe. A kék szemű srác felkeltette a figyelmem, nem beszéltünk, csak néha egymás szemeibe bámultunk szó nélkül. Mindig sokan vették körül, mindenki "ismerte" vagy legalább is tudta a nevét, zsongtak körülötte, ahogy Ren is meg Sally is. Én nem mentem oda hozzá, nem mertem és nem is akartam, azok után, ahogy utolsó találkozásunkkor beszéltünk. Egyetlen kommunikációnk az volt, amikor az udvaron odajött hozzám. Sejtelmem sem volt arról, hogy mit gondolhat rólam, de általánosságban az itteniek annyira mások voltak, hogy senkit sem értettem meg. Ezért az ittenieket 3 fajtára bontottam.

1: Akik seggfejek és pszichopaták
2: Akik kedvesek, de azért ők is pszichopaták
3: Akikről fogalmam sincs, hogy mi a fenéért kerültek ide

Igazából a "suli" háromnegyede félt tőlem az első napi jelenet óta, mikor közöltem a világgal, hogy megöltem két embert, az az egy negyed pedig vagy bunkó volt velem, vagy nem szólt hozzám.
Elástam magamat, jó mélyre.
Péntekenként tartották a JAB-okat, amikre eszem ágában sem volt elmenni, inkább egyedül ültem a szobámban és olvasgattam, amíg Ariane bulizott. Ez a monoton rend kezdett belém vésődni, szinte érdektelenné váltam, nem éreztem a változást a napok között.
Péntek. Aznap is péntek volt. Ariane a haját készítette el az esti bulira, én pedig az ágyán üldögélve, törökülésben figyeltem őt.
-Hogy hogy nem jönnek rá a felügyelők ezekre a bulikra?-kérdeztem, mivel igazán nem tudtam hova mehetnek ha nem akarják, hogy észrevegyék őket.
-Mert nem a suli területén tartjuk- kacsintott rám. Megint.
-Hol?-döbbentem le.
-Nem mondhatom el- nevetett.- Gyere velem és megtudod.
-Ariane, nem akarok elmenni- nevettem el magam én is.- Ez csak kifogás, hogy elmenjek.
-Az- felelte és mellém vetődött.-De egész jó volt , nem?
-De- pöcköltem a hasába, mire felvisított.- Szóval..?!
-A temetőben- mondta, mire rá meredtem.
-A temetőben buliztok?!
-Aham... Oda nem jön senki rajtunk kívül, az egy elhanyagolt hely, s mivel a felügyelők hétvégenként nem ellenőriznek este ...
-Óóh...
-Óóh, bizony... igazán eljöhetnél... Max is szeretné...
-Na akkor igazán nem - vigyorogtam.
-Hülye. Naaa... légyszi, csak egyszer. Ha nem tetszik megígérem, hogy nem nyaggatlak.
-Jó- törődtem bele.
-Szuper... akkor  megcsinálom a hajad- vigyorgott csillogó zöld szemeivel.
-Jó ez így-fintorogtam.
-Így jó, de ahogy én csinálom úgy tökéletes lesz- mondta és már neki is látott a hajammal bíbelődni.
-Biztos, hogy ez jó ötlet?-kérdeztem, mire két keze közé fogta arcomat.
-Igen, nyugodj meg, nem csinálok belőled vásári majmot.
-Hát.. jól van- törődtem bele. 10 telt el, mire elkészült a hajkoronámmal, s mikor megláttam mit készített belőle elállt a szavam is.
-A rohadt...-ennyi jött ki. Hajam csodálatosan omlott a vállamra, s csak bámulni tudtam. Ariane büszkén nézett át vállam felett.
-Tetszik?
-Az nem kifejezés...te egy hajzseni vagy!
-Köszönöm- nevetett.-Menjünk, jó?
-Hát..jó- mondtam és tükörképemet ott hagyva hagytam, hogy Ariane kezei kirángassanak a szobából. Végig sétáltunk a csendes folyosón, csak Ariane boldogsága pompázta be az utunkat, mint valami ezüst fény, amely vezet minket. A temető berozsdásodott kapuja várt ránk, s csak annyira volt feltűnő, mint szokott, nem is értettem, de Ariane csak sejtelmes mosolyt villantott rám. Átmásztunk a rácsokon, és együtt huppantunk a földre, ahonnan egy síró angyalt ábrázoló szobor felé kezdtünk haladni. Azt kikerülve sétáltunk tovább befelé a temetőbe, ahol egyre több fa volt található. Végül egy kiégett területre értünk, ahol őrjöngött a zene és mindenki táncolt. Ariane rám vigyorgott és eltűnt a tömegben, én meg ott maradtam egyedül s bámultam a tömeget. Egyszerűen ledöbbentett a látvány, s az, hogy egy erdőben bulizik a nevelési intézet. Körbe néztem, megfigyeltem a fákat, a fekete leégett ágak szélét, melyek miután lángok mardosták szét mintha megálltak volna a növésben , s föld mely leégett pusztaság volt, s teret adott az intézetben élőknek, hogy kiereszthessék magukból a gőzt. Egyszerre volt morbid és kreatív számomra, mégis rosszul lettem a feketeségtől ami bevonta azt a hatalmas kört, amiben a tömeg vonaglott, s emlékeim tértek vissza a sok fától, a tűz nyomaitól. Próbáltam elvonatkoztatni a velem történtektől és most az egyszer jól érezni magam, de erősen nyomott a lelkifurdalás. Erőt vettem magamon és elfogadtam a pohárnyi sört amit felém nyújtott egy srác. Fogalmam sem volt honnan szereztek piát, zenét, kajákat, de nem foglalkoztatott nagyon. Felhajtottam a pohár tartalmát és újabbat nyomtak a kezembe.Aztán még egyet... Ennek hatására kissé felbátorodtam és a tömegbe vetettem magam. Nem tudom mennyi ideig táncoltam a buli közepén valakivel, akit nem is ismerek, de meleg volt, kevés levegő, szédültem és sokat ittam előtte. Kezdtem elveszíteni az öntudatom, amikor egy kéz erősen megragadt és erőszakosan kivonszolt az emberek körgyűrűjéből. Erőm sem volt ellenkezni, csak hagytam, hogy sodorjon magával. Amint kikerültem a fuldoklás széléről és friss levegőhöz jutottam, nagy levegővételekkel figyeltem a srácot aki kihúzott. Andy kék szemei világítottak a sötétben és ijesztően villogtak. Félelmetesen dühbe torzult arccal nézett felém, ám szeme inkább csalódást tükrözött.
-Idd meg ezt- szólt halkan,talán kedvesen és a kezembe nyomott valamit. Először azt hittem ő is piát ad nekem,  már ellenkezni akartam, de mikor bele néztem a pohár tartalmába, vizet találtam alkohol helyett. Akkor döbbentem rá milyen szomjas vagyok, amikor leöntöttem a torkomon.
-Köszönöm- mondtam neki, arca megnyugodott.
-Minek jöttél ide?-kérdezte, hangjában megint gorombaság sejlett. Bár már tökéletesen észleltem a környezetem, az ital mégis kimondatott velem mindent.
-Mert...Ariane idehozott... de minek magyarázkodom neked? Nincs közöd hozzá, s hozzám sincs!
-Igaz- mosolyodott el.-Akkor viszlát.
-M-most mit csinálsz?-dadogtam, amikor elindult a fák felé.
-Elmegyek. Nincs közöm hozzád, tehát...
-Ne menj el- bukott ki belőlem. Akárhányszor másfelé pillantott, vagy pislogott hiányozni kezdett a tekintete. Arca tökéletes vonalait annyiszor megfigyeltem már, hogy egy év után is feltudtam volna idézni magamban teljesen tisztán. Egész lénye vonzott engem, amit magamnak sem vallottam be, nem tudtam kimutatni az érzelmeim.
-Miért ne?- fordult vissza, arcán meglepődöttséget láttam. Utána mentem.
-Ne haragudj- mondtam alig hallhatóan, mikor felé lépkedtem. Csak rá figyeltem, arra, hogy kapucnija most nem takarta el végre a haját, hogy minél közelebb megyek szívem annál gyorsabb tempót ver. Nem tűnt fel, hogy egy erdőben vagyok, ami tele van fákkal, és a fák gyökerei kitüremkednek, s a következő pillanatban, már a föld felé zuhantam.
-Vissza viszlek az Intézetbe- suttogta a fülembe, s mikor felállított, csak akkor eszméltem rá, hogy elkapott.
-Köszi- motyogtam magam elé, ő pedig vezetni kezdett engem. Csöndben mentünk visszafelé, a levegő megtette a hatását, végre felfogtam a tetteimet.
-Bocsáss meg-néztem a srácra, aki mellettem haladt.
-Látom visszatértél... ne kérj folyton bocsánatot.
-Bo...öhh...jó- dadogtam. Elmosolyodott, még hatalmas sörényén keresztül is láttam a vigyort az arcán.
-Ilyenkor nagyon aranyos vagy- csusszant ki a száján, én pedig rá néztem. Mintha nem fogta volna fel mit mondott, csak vigyorogva sétált tovább.
-Köszönöm- feleltem zavartan, felnevetett. Még nem láttam ilyennek, sőt azt hiszem, egyedül 2 érzelmet láttam eddig az arcán, az egyik a düh és a másik a közönyösség. Mély hangja bezengte a temetőt, arca tele lett vigyorával, s mintha a sötét éjszaka is világos lenne, olyan hatással volt ez a környezetére. Mosolyogva néztem őt, ő pedig az utat figyelte. Szinte vonzotta a figyelmemet az arca, alig bírtam elszakadni tőle, egy ideig nem is tettem. Egy alkalommal véletlen felém pillantott, észrevette, hogy figyelem.
-Mi az?-kérdezte, s láthatólag jól szórakozott rajtam.
-Csak... a múltkor annyira...
-Ellenséges voltam- bólintott.
-Igen.
-Nem akartam az lenni...csak olyat mondtál bent, hogy ideges lettem...
-Miért lettél ideges?-kérdeztem motyogva.-Itt mindenkinek van priusza...
-Tudom... de nem te... mármint, hogy te nem tehetsz róla... nem miattad haltak meg-mondta zavartan. Itt lyukadtunk ki. Nagy szemekkel bámultam az arcát.
-Honnan tudod?!
-Nem tudom- felelte valahogy túl gyorsan.-Csak te nem olyan vagy... jajj...mindegy hagyjuk-mondta, de bennem már helyet ütött magának a kérdés.
-Tudod, hogy nem fogom sokáig hagyni, ugye?!
-Igen- sóhajtott.
-Akkor jó...de akkor milyen vagyok?-kérdeztem, mire elvigyorodott. Rám meresztette szemeit és csak egy szót mondott.
-Bolond.
-Pont bolond?- motyogtam mosolyogva. Bólogatott, majd megéreztem a kezét a hátamon.
-Menjünk még sétálni, mielőtt visszakísérlek teljesen?- kérdezte, s éreztem, ahogy bennem egy világ újra éled.
-Menjünk-válaszoltam, mire keze a hátamról a kezembe csúszott és húzni kezdett valamerre.-Hova viszel?- tettem fel a kérdést, de nem válaszolt. Biztonságban éreztem magam vele, nem aggódtam, hogy visszatalálunk-e vagy sem, egyszerűen nem érdekelt akkor. Egyre csak mentünk, mígnem elértünk az erdő széléig. Egy hatalmas tó feküdt a terepen, s benne a hold világított meg mindent. A víz tükörsima volt, s olyan tiszta, hogy még a közepén is leláthattam volna az aljáig. A másik oldal egy hatalmas rét volt, virágok borították, s még a sötét éjszakában is látszódtak színes szirmaik, s a tövises rózsa néhány ága.
-Ez gyönyörű- bukott ki belőlem, amint az égre is felpillantottam és megláttam a hold eredeti képét, aminek úgy 1 hét kellett, hogy teli legyen. A csillagok körülötte olyan nyugodtan pihentek meg, s békésen figyelték a tájat alattuk, ahogy még sosem láttam őket. Sehol egy darab felhő nem volt, talán csak az Intézet került ilyen kiváltságos helyzetbe, hogy minden egyes nap felhők terpeszkednek el felette, hogy elvegyék a szükséges fényt minden lénytől, aminek szüksége van rá.
-Gyönyörű bizony- mosolygott mellettem.-Te vagy az első akinek megmutattam.
-Tényleg?-néztem rá, ő pedig bólintott.
-Senki más nem értékelné.
-Honnan veszed?
-Tudom...Mint mondtam, én ismerem őket...-mondta, a vizet pásztázva. "Sörénye" oldalt eltakarta arcát, pedig annyira áhítoztam arra, hogy lássam, szinte már magam felé fordítottam. Mintha hallotta volna, felém fordult, szeme mosolygott. Olyan volt, mintha ezüstös fény borítaná be alakját, de ezt betudtam a holdsugárnak, ami a tájra vetődött. Olyan szintén nézett a szemembe, hogy elpirultam és a tó széléhez léptem, lekaptam a cipőmet. Egy térd fölé érő egybe ruha volt rajtam, sötét kék, amelyből lábam úgy lógott ki, hogy simán belógathattam a tóba. Ezt a ruhát még régen kaptam anyukámtól, s annyira tetszett, hogy nem volt szívem otthon hagyni. De örültem neki, hogy elhoztam. Hallottam, ahogy Andy közeledik, próbáltam nyugton maradni, de éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver. Leült mellém és velem együtt kezdte pásztázni a vizet. Reméltem nem hallja a szívem lüktetését, mert én minden porcikámban azt éreztem, még a fülemben is az robogott. Kezemet magam mellett tartva, megéreztem, ahogy Andy 2 ujja az enyémre helyezkedik. Hirtelen felé fordultam, s csak annyit láttam, hogy mosolyogva figyel engem. Keze egyre jobban az enyémre csúszott, majd szemeivel engedélyt kért és egymásba fonódtak. Szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem felrobban.
-Nyugi- motyogta. Valószínűleg érezte a kezem lüktetését, de az sem kizárt, hogy a gondolataimat olvasta. Közelebb csúszott hozzám, kezét a nyakamra helyezte, s ajkaival egy apró csókot nyomott az arcomra, amit csukott szemmel kiélveztem, majd, mikor hátrább húzódott, felé fordultam és meghökkenve vettem tudomásul, hogy megint milyen közel van hozzám. Viszont most nem húzódtam hátra csak a kék szépségeket figyeltem az orra két oldalán, meg azt a mosolyt, amit le se lehetett volna törölni róla, ha nem ad rá engedélyt. 2 piercingje volt, s közelről még jobban álltak neki.
-Úgy dobog a szíved, ahogy még soha senkiét nem hallottam dobogni- hangja halk volt, de a mély hullámok olyan intenzitással érték el a fülem, hogy minden mást elnyomott.
-Én..-próbáltam volna bemagyarázni valamit, de már nem lehetett, tisztán látszott rajtam minden. Egyik keze még mindig nyakamnál pihent, hüvelyk ujja lassan simogatta állkapcsom vonalát. Egyre közelebb hajolt, majd mikor abba hagytam hol szemei, hol ajkai kémlelését és behunytam a szemem, végre lágyan megérintette telt ajka az enyémeket. Először csak végig súrolta rajta, mire megremegtem, s bár szemem csukva volt, tudtam, hogy elmosolyodott, ahogy érezte. Aztán neki nyomta száját az enyémnek, amitől pillangók százai haltak meg a gyomromban szívroham által, s valami égető érzés keletkezett ott belül, de elmagyarázni sem lehet, hogy milyen volt. Nyelve hamar befurakodott az enyém mellé és párbajba kezdett vele, majd amíg levegőért kapkodtam lassan végig súrolta vele az arcom, pontosan a nyakamig, amit apró csókokkal lepett el, így kínozva engem, szinte belehaltam minden egyes mozdulatába, ahogy éreztem a forró ajkait magamon, kezét mely hátamon többször is végig siklott, s másik még mindig a nyakam másik oldalánál játszadozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fűben fekszem és Andy kezei végig járják a testem összes területét. Ajkai közben visszataláltak a számhoz és halk sóhajokkal kezdte feszegetni a pólóm. Tudtam mire készül és megijedtem. Ez az első csókom volt, többre nem voltam kész...főleg nem egy olyan személlyel akit annyira még nem is ismerek. Kezei benyúltak a pólóm alá, erőszakosan vándoroltak felfelé, de én hirtelen kifordultam alóla, s ő volt alattam, arcunk közel volt egymáshoz, mindketten lihegtünk, kívántuk egymást.
-Ne- nyögtem csukott szemmel és mellkasára hajtottam a fejem. Kezei körbefonták a testem és magához szorítottak.
-Igazad van -felelte és egy puszit nyomott a hajamba.
-Miért vagy most ilyen kedves?-kérdeztem, mire felültetett az ölébe és összehúzott szemöldökkel nézett engem.
-A kérdés inkább, hogy miért voltam akkor goromba... Mindig is tetszettél nekem és az a gondolat, hogy te megöltél volna valakit az még csak viccnek is rossz. Nem bírtam nézni, ahogy a bolondos lány szomorúan ül egymagában egy olyan helyen ahol mindenki egy kibaszott pszichopata állat, velem együtt.
-Mintha ismernél, úgy beszélsz rólam- fürkésztem tekintetét, s leomló hajzuhatagával játszadoztak ujjaim.
-Többet tudok rólad mint hinnéd- mosolyodott el, s végig simított az arcomon.- Tudom, hogy még emészted magadat Jeanne és Venna haláláért, de nem Te tehetsz róla!
-Honnan veszed?-kérdeztem.-A tűz miattam...
-TE honnan veszed, hogy miattad?
-Honnan tudsz ennyi mindent?-kérdeztem, s már nagyon érdekelt a dolog. Felnézett az égre, s egy olyat mondott, amire nem számítottam.
-Tudod lent vannak az akták a tanári szobából levezető helységben. Elolvastam.
-Mi van bele írva?- kérdeztem döbbentem. Az ezüstös fény szürkévé változott.
-Az, hogy erdőtűzben meghalt 2 lány és te ölted meg őket, de végig tagadtad... összefoglalva. Innen tudom, hogy te tuti nem ölted meg őket..Te nem hazudsz.
-Hazudsz- állapítottam meg, mire felvonta szemöldökét.
-Na és ezt honnan veszed?-kérdezte ingerülten. Kék szemében olyan lángok csaptak fel, amilyenek pár perccel ezelőtt bele sem tudtam képzelni. Lehunyta a szemét majd újra normális tekintettel nézett rám.-Mikor leszel 17?-kérdezte halkan. Sehogy sem értettem ezt a hatalmas váltást, de úgy gondoltam hagyom az előző témát.
-Dec. 02... de miért?
-Csak tudni szerettem volna- mosolyodott el, de tudtam, hogy nem valós a mosoly, nem ért el a szeméig.

Miután Kézen fogva visszasétáltunk az Intézetbe, elkísért a szobámig.
-Mennyi az idő?-kérdeztem tőle, ő pedig vállat vont. Benyitottam a szobába, ahol Ariane már régen pattogott Sally, Ren, Max és még vagy 4 srác kíséretében.
-Hali- pislogtam nagyokat, Andy lökdösésére beléptem.
-Azt hittem elvesztél -ugrott a nyakamba Ariane. Andyre nézett, aki még mindig az ajtóban állt.-Gyere be- invitálta, Andy pedig bólintott, lazán belépett és leült az ágyamra. Rám nézett, én pedig mindenki szemével kísérve mellé ültem le.
Innentől kezdve elég feszült volt a hangulat, hamar leléptek a többiek, csak Andy maradt még kicsit tovább, de észlelve, hogy Ariane elég feltűnően bámulja hamar felpattant ő is.
-Kijössz?- köhhintett.
-Aha- pillantottam barátnőmre, aki úgy tett mintha nem hallotta volna. Amint kiléptem az ajtó elé Andy ajka ismét az enyémekre talált. Édesen húzta végig még egyszer, majd kacsintott. Belebizseregtem, ahogy szája a fülemhez ért és belebúgott egy pár szót.
-Jó éjszakát,akkor holnap.
-Neked is- nyögtem, kezeim a hátán ragadtak.-Akkor holnap.
S ahogy úgy éreztem, mintha sose tudnám elengedni, olyan művészien szabadította ki magát ölelésemből, s könnyedén bontotta fel a testi kapcsolatot. De, hogy kárpótoljon egy puszit nyomott a homlokomra, majd elindult a szobája felé. Testemet lenyugtatva lépkedtem vissza a szobába, ahol a vöröske kínzóan kutató tekintettel figyelt.
-Elmondod?-kérdezte.
-Ha azt mondom nem, akkor békén hagysz?-kérdeztem, mire elvigyorodott.
-Nem, nem hiszem.
-Akkor nincs más választásom- sóhajtottam, majd mellé telepedtem és információra éhes pillantásának megadtam magam.

Az első nap

A sose várt nap. Felpattantam a szobámban, kavargó gyomorral figyeltem, hogy odakint süt a nap. Puha fehér ágyam fog talán a legjobban hiányozni- gondoltam, s végig simítottam a paplanon. Hatalmas fekete, zenekarokkal borított bőröndöm már dugig volt ruhákkal, most mellé dobtam az egyetlen plüsst ami a szívemhez közel állt kiskorom óta és a kedvenc párnám. A két legfontosabb tárgy számomra. Kezembe vettem a fekete rövid szoknyát meg a harisnyám, neki álltam öltözni.
Szívem lassú, egyértelmű tempót vert, katonásat. Kicsit izgultam, de leginkább féltem attól ami ott várt rám. Kezeimmel végig simítottam frissen fésült hullámos hajamon, mely hátam közepéig ereszkedett le, majd fésümet is bedobtam a kupacba. Egy búcsú pillantást vetettem a szobámra, majd kiléptem belőle, s vissza sem néztem, úgy vágtattam az ajtóhoz.
-Menjünk- mondtam anyukámnak, mikor megjelent előttem. Először csak nézett, majd kényszeredetten bólintott.
-Biztos nem akarsz enni valamit?- kérdezte mégis.
-Nem- feleltem, mire lassan bólintott s apámhoz sietett, hogy jöjjön. Én magamra húztam acélbetétes bakancsom és táskáimat hátamra vettem, bőröndömet kezembe fogtam, mikor megjelentek együtt. Csöndben öltöztünk, s indultunk, a kocsit sem éreztem annyira zúgósnak mint szoktam. Egyszerűen mindent elnyomott a belső nyomor amit akkor éreztem. A hónapokig tartó gyötrelem, sírás teljes mértékben megváltoztatott. Semmit nem beszéltem, csak ha muszáj volt, nem volt életem, barátaim. Egyedül voltam, mindenki elhagyott. Egy óráig tartott az út egy nyomorban fetrengő, felhős, szürke kisvárosba. Amikor megálltunk egy hatalmas szürke ház kapujánál, akkor szüleim feszengve szálltak ki és épphogy csak elkísértek a kapuig, s ott belökdösve egy perc alatt eltűntek, mintha örültek volna, hogy gyereküktől végre megszabadulhatnak. Attól a gyerektől, aki megkeserítette az életüket.
Bent egy felügyelő várt rám és még pár újoncra, akik nem tűntek túl szomorúnak, legtöbbjük magabiztosságot, közönyt mutatott. Ketten feltűnően jó érezték magukat ahhoz képest, hogy milyen helyre kerültek. Egy szemüveges gyerek ijesztően bámulta a tömeget maga körül, keze remegett, körmeit rágcsálta. Egy fiú kapucnival a fején állt a fal mellett, kék szemei, szinte világítottak fekete öltözéke és arcába hulló hosszú haja alól. Látszólag nem foglalkoztatta, hogy a poklok poklába került, sőt szinte kajánul vigyorgott a mellete lévő embereken akik izgultak, köztük rajtam is. egyik pillanatról a másikra hirtelen a szemembe nézett és meglepetten bámult egy másodpercig, majd fintorba vágta az arcát és máshova bámult. nem értettem a reakciót, elpirultam és cipőmet lestem. Megjelent egy másik felügyelő is és együtt neki álltak körbe járni a megjelenteken egy dobozt lobogtatva az orruk előtt.
-IDE MINDENKI BELEHELYEZI AZ ÉLETVESZÉLYES TÁRGYAIT, KÉSEKET, BICSKÁKAT, PENGÉKET,BÁRMILYEN VÁGÓ FEGYVERT, TELEFONOKAT-üvöltötte egyikük, s hangja szinte sértette a fülemet. Mindenki beledobott legalább egy kést és egy bicskát, én pedig a telefonomat hajítottam csak a tárgyak közé. A felügyelő éles szemekkel bámult az arcomba, de olyan igaz képpel bámultam rá, hogy a végén ott hagyott és tovább állt. Persze a szoknyámba préselve tartottam a mini bicskámat, de attól képtelen voltam megválni. A két felügyelő közül az egyikük elvette a személyektől eltávolított tárgyakat és elvitte.
-A NEVEM MISS SONIA FELÜGYELŐ. ÉN LESZEK AZ ÖNÖK VEZETŐJE AZ ELSŐ NAPON. MINDENKI MEGKAPJA MOST AZ ÓRARENDJÉT, EGYENKÉNT MINDENKI KIJÖN, MINDENKINEK ÁTADJUK, S AKIKNEK KELL, AZOKNAK MÁST IS ADUNK- pillantott egy pár gyerekre.-ARIANE CANDELL- mondta, mire egy vörös hajú lány kibillegett, arcában 2 piercing volt, arca teljesen fehér és sima. Kikapta az órarendjét meg valami mást is és visszaállt a sorba.
-ARMIN SANTIO- üvöltötte, mire a remegő kezű gyerek kiballagott, s kapott egy karkötőt a kezére, s egy órarendet. Érdeklődve figyeltem a srácot, s a karkötőjét. Láttam amint 3 öngyújtót pakolt bele a dobozba, egy kést és egy rakatnyi gyufásdobozt.
-ANDREW BIE...-üvöltötte a nő, de a kék szemű srác már előtte is volt és elkapta a karkötőjét és az órarendet. Magával vonzotta a tekintetem, érdekesnek tűnt a srác.
-CINDY DELVIN.......DENNIS BROWN ....KEVIN KELLEYN....HIRA ARVINA...-mikor meghallottam a nevem elkaptam a tekintetem a srácról, a felügyelő felé léptem.
-Arvena- mondtam neki, mire az megszorította a kezem, mikor átadta az órarendemet és a karkötőt.
-Akkor az- suttogta a nő, én pedig felszisszentem és a szemébe néztem. Végül elengedett, én pedig a többiek kísérő pillantásával visszaálltam közéjük. Tovább nem figyeltem, csak tanulmányoztam a kézzel írt órarendet.

 Hétfő                Kedd              Szerda              Csütörtök            Péntek
Testnevelés        Angol              Történelem       Magyar                Földrajz          
Testnevelés        Matek             Testnevelés       Angol                  Kémia              
Fizika                Földrajz           Kémia              Matek                 Testnevelés        
Történelem        Magyar            Magyar            Biológia               Matek  
Biológia                                    Fizika                                                                  

Nem olyan borzalmas- gondoltam magam, sőt kissé még keveseltem is az adott tantárgyakat. Előző iskolámban Olaszt és Latint is tanulhattam, ám itt ez a tudás elveszett. Mire felnéztem már a szobákat osztották el.
-DENNIS-ANDREW PÁROS - 53 -Dennis kilépett a sorból és elvette a kulcsot-...HIRA-ARIANE PÁROS -56...-mindketten elindultunk, de Ariane odalibbent és gyorsan elmarta a kulcsot és rám kacsintott.
-Gyere csajszi- mondta, karon ragadott és elhúzott velem.
-Honnan tudod mi hol van?-kérdeztem meghökkenve, ő csak kacsintott.
-Tudod van már aki nem először kerül ide- ennyit válaszolt és kinyitotta a szobánk ajtaját.- Csodás Marion Mais-i levegő, kilátás!- visította és berontott bőröndjével a szobába. Rádobta az asztalra a táskáit, bőröndjét az ágy melletti falnak hajította, ami rápattant az ágyra, majd ő maga is ráhuppant csomagjára. Én becsaptam az ajtót, táskámat menet közben elejtettem a bőröndömmel együtt, és leültem az ágyra. Kiemeltem pár képet az egyik kis táskámból és szortírozni kezdtem.
-Komolyan?! Ezzel töltöd a napot?- fintorodott szobatársam, akire csak ránéztem, s azonnal látta, hogy nem vagyok könnyen behatárolható.-Na jó... akkor segítek!- ugrott mellém és megnézegette posztereim, régi baráti fotóim. Összeset kezébe vette, vigyorgott, mint a vadalma.
-Látom tetszik- mosolyogtam rá, hátha sikerül legalább vele jóban lennem. Megfogta a kezemet.
-Nem úgy nézel ki, mint aki idevaló- mutatott a képekre. Arcom megkeményedett, csak mereven bámultam a közös képet Vennáról, Jeanne-ről és rólam.
-Hagyjuk- feleltem elhalkulva. Egyszer csak kopogtak, felkaptuk fejünket és vártuk,hogy ki jön. Benyitott egy hidrogén szőke lány, akinek tele volt az arca piercing-ekkel, szeme vastagon ki volt húzva, haja magasra tupírozva, tele fújva hajlakkal. Mögötte egy bő ruhatárral megáldott srác jött be, akinek hosszú barna haja volt és nyelvékszere.
-Ariane! Te fasz... már megint itt?- röhögött a srác. Ariane azonnal a nyakába vetette magát és visítozva a nevét kántálta.
-MAAX! Maximaximaxi! Te fasz... még mindig itt?- nyomott az arcára egy puszit, majd átvetette magát a szőke lány nyakába.-Reeeeen!
-Milyen a szabadság? - nyomott egy hatalmas puszit a lány arcára egy másik srác aki mögülük érkezett.
-Rob, te jó ég!- visítozta Ariane.
-Ki a barátnőd?- mutatott felém a szőke. Arca ellenséges volt, szúrós szemekkel pásztázta minden porcikám.
-Ő...ő Hira, az új szobatársam.
-Cuki a hajad? Melyik kislányról loptad?- nevetett fel kígyóhanggal.
-Ne mááár.. most jött, annyira nem rossz arc, tuti hozzászokik majd- mondta az egyetlen személy akit ismertem ebből az egész iskolából. Ren egy utolsó cuppanós puszit nyomott szobatársam arcára, majd kibillegett fekete ruhájában. Maxnak nevezett személy maradt és leült mellém. Kissé elhúzódtam, mire felnevetett és magához rántott jobb kézzel.
-Engedj el- szuszogtam, mire kicsit arrébb tolt.
-Nem harapok- suttogta a fülembe nevetős hanggal.
-Max!- ugrott az ölünkbe Ariane.-Történt-e jelentős változás itt?- terpeszkedett el rajtunk.
-Semmi... Sally tönkre vágott egy szobrot... Collin is kiszabadult a múlt évben, kevesen maradtunk, de jó hogy visszatértél- kacsintott a csajszira, aki ezt értékelte és visszakacsintott.
-Tudod... a kuka felakart robbanni nélkülem is, én csak rásegítettem és...és behelyeztem abba az áruházba.
-Felrobbantottál egy kukát az áruházban?- nevettem fel, mire a lány rám vigyorgott.
-Nem egyet.
-Te nem vagy ép- röhögött Max mellettem és megcsikizte a vöröskét.
-Mondod te! Hogy van most az a lány?
-Naponta kapok tőle levelet- nevetett a fiú.
-Mit csináltál?-néztem rá. Ő közelebb húzódott, s szinte már a számba lehelte.
-Picit játszadoztunk- mondta féloldalas mosollyal, mire rá eszméltem: megerőszakolta.
-Max... ne ijesztegesd!
-Jó, igaz a végén nem lett semmi belőle, mert kihívta a zsarukat a tudtom nélkül... Bár nem csak emiatt kerültem ide... verekedésért például. Ez csak ráadás volt....És te?-kérdezte tőlem, mire elpirultam.
-Én...
-Hagyjad, eleget kínoztad- lépett közbe Ariane és kitessékelte a szobából a fiút.-Tudom mire gondolsz... de ő tényleg jó fej srác és itt bárkivel akarsz barátkozni annak tuti van priusza...
-Tudom- néztem a lányra mosolyogva.
-Én először gyilkossági kísérletért kerültem ide- mondta, én pedig elvigyorodtam.
-Kit?
-Elmon Creevy-t, a srácot aki állandóan piszkált a hajam miatt.
-Mikor?
-13 évesen, 2 évet töltöttem itt, egy feltétellel kiengedtek, de nem bírtam magammal.
-Beteg.
-Az-mondta és újra kacsintott. A kacsintós lány.

Aznap először ebédelni kellett mennünk. Ariane szerencsére betéve tudta az egész iskola hálózatait, titkos átjáróit, folyosóit és a kajához vezető utat is. A reggeli elhagyása nem volt egy túl jó dolog, mert a délutáni ebéd nagyon nem akart közeledni felém, az idő lassan telt. Ám amikor eljött farkaséhesen vetettem rá magam a menza kajára, ami igaz, nem volt túl ízletes de a célnak megfelelő volt és jól laktam vele. Leültünk az egyik asztalhoz, s beszéd nélkül ettük meg az összes ételt a tányérunkból. Megfigyeltem az ott lévők többségét. Volt aki biztosan jó környezetből érkezett, ruházata rendezett volt, haja tökéletes, és voltak igen lepukkant személyek is, ijesztőek, paranormálisak. Most is kiszúrtam a remegő kezű srácot, aki idegbeteg mozdulatokkal vett valamit tudomásul a tányérjában, senki nem ült mellette. Egy pink hajú lány és egy kék hajú srác egymást falták az egyik széken, miközben feltűnően tapogatták egymás porcikáit. A látványtól szinte elment az étvágyam, ezért magam elé bámultam, s feltűnt, hogy az előttem lévő asztalnál ül a bizonyos kék szemű srác, Andy. Megfigyeltem kinézetét, haja kócosan, rosszfiúsan lógott a szemébe, nem volt egyedül, 3 vagy 4 ember ült körülötte, akikkel beszélgetett, néhányszor felkacagott, kilátszódott tökéletes fogsora.
-Héé- nyávogta egy hang mögülem. Azonnal felismertem az aznap megismert lány hangját.- Ugye ideülhetünk? Jó....Bruah, már megint ez a csirke utánzat!
-Tudom, hogy ez a kedvenced- bökdöste meg Max. Ren elém vetődött, Max a baloldalamra, s vele szemben a Rob nevezetű srác foglalt helyet.Ren kezébe kapta órarendjét és tanulmányozni kezdte. Percekig bámulta fintorogva, majd ledobta tálcájára. Én csak egy-egy pillantásra méltattam alakját, nem igazán érdekelt és sajnos eltakarta a tökéletes kilátást Andyre,így az ételemre koncentráltam.
-Mostanában is vannak JABok, igaz?
-Még szép- vigyorgott Rob.
-Mi az a JAB?-kérdeztem, de meg is bántam. Ren felnevetett,de úgy, hogy mindenki ránk figyelt.
-Jó Arcok Bulija. Ahova te nem igazán juthatsz be.
-Barom, oda az egész suli eljön- magyarázta Max.- Majd ott beavatjuk.
-Beavatni?Ezt ?
-Szerintem sem jó ötlet-lépett közelebb egy új lány.- Egyáltalán ki ez?
-Ariane új szobatársa- vigyorgott Ren. Az újonnan megjelent lány végig mért, s elmosolyodott. Erősen kihúzott szeme, megrajzolt szemöldöke,s sötét lila haja ijesztő volt.
-Szegénykém...Szüleid rossz helyre hoztak? Talán eltévesztették az óvoda lakcímét?- kérdezte, mire düh gyűlt bennem. Sejtelme sem volt róla mit beszél. Mindig is beszólogattam másoknak, ám ez alább hagyott mióta elvesztettem a barátaimat. Ez most újra felszínre akart törni. Saját iskolámban én voltam az ijesztő lány, aki heavymetalt hallgat és fura. Tény, hogy az ottaniak mind egyformán néztek ki, de ezekhez képest én semmi sem voltam.
-Na mi van...azt hittem legalább beszélni tud. Pont őt akarod beavatni Max?! Ne csináld! Ránézek és összeesik...ne bírna ki egy beavatást- nevetett jó hangosan nekem pedig ökölbe szorult a kezem.
-Tudok beszélni- néztem rá.-De csak ha akarok- mosolyodtam el, mire lehervadt az arca.-Hmm... úgy látom a szemembe nézel,de mégsem estem össze.
-Óó! Velem akarsz kötözködni kis angyalom?- nevetett a lány és közelebb lépett a kettőnket elválasztó asztalhoz.-Velem nem érdemes...tudod, ha azt gondolod azért vagyok itt, mert átsétáltam a piros lámpán, mint te, akkor nagyon tévedsz. Azért vagyok itt, mert szarrá vertem egy fiút...de tudod lánnyal se teszek kivételt.
-Igen? Én kettős gyilkosság miatt vagyok  itt- vigyorodtam el, mire arcán meglepettség tükröződött,s talán egy kis félelem. Csönd terpeszkedett el a nagyteremben, én pedig elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy nem így történt a dolog. Ariane nagy szemekkel nézett rám, Ren ette a kajáját mint aki nem hallotta előbbi mondatom. Körül néztem, s mindenki szeme engem pásztázott. A kék szemű srác komor arccal nézett rám. Lassan mások pillantásával kísérve kisétáltam az ebédlőből, s amint elhagytam az utolsó ember hallótávolságát is sírásba vetettem magam. Végig szántották az arcomat a cseppek,s visszagondoltam Jeanne mosolygós, vidám tekintetére, Venna szemforgatásaira és az életre ami rajtuk tükröződött, ami szemükben csillant minden egyes pillanatban. Az utolsó pillanat, amikor vérfagyasztó  sikolyuk töltötte be a levegőt, arcukon kín vetette szét magát.Megborzongtam, s kiléptem az udvarra, melynek kijárata pont a az ebédlő bejárata közelében volt. Szürke, ködös táj vett körül, kicsit fáztam pedig év eleje volt. Kint csak egy pár pad és néhány korhadt, ápolatlan fa vette tudomásul jöttömet, meg egy hatalmas kő szélű kapu, amely rácsokkal volt összefűzve. Egy pár szobrot láttam odabent, s  pár sírkőre hasonlító tárgyat. 

-Az egy temető- mondta egy mély hang mögöttem. Megfordultam és szembe találkoztam Andyvel. Közelebb volt, mint hittem, így szinte neki ütköztem. Hátra léptem és próbáltam kifürkészni gondolatait.

-Miért jöttél?-kérdeztem, mire elvigyorodott.

-Nem miattad, nyugi. Nem tudtam, hogy itt vagy. 

-Te is voltál már itt..

-Miből következtetted ki?- hangja gunyoros volt. Csak szúrósan bámultam a szemébe, de nem szóltam.- Nem félek tőled. Te nem ismered az ittenieket, én igen. Te nem tudod én miért vagyok, én tudom, hogy te miért...te nem tudod mire vagyok képes.

-Nem többre, mint bárki más- mondtam halkan, de épp halhatóan. Szemében láng lobbant.

-Ha te azt tudnád- felelte, majd elsétált mellettem, keményen neki ment a vállamnak s visszanézett, és ő is kacsintott. Kacsintósfiú.

Felsóhajtottam, majd visszaballagtam a szobánkba, ahol Ariane várt. 

-Szia- mosolygott rám, én meg elfintorodtam.- HHÉÉÉJJ- ugrott rám.-Savanyúuborka!- mondta, mire az ágyra leteperten elvigyorodtam. Jeanne is mindig  ezt mondta nekem. Ariane teljesen feldobta a nap további részét. Ő már felkészült volt és egy adagnyi zenelejátszót hozott be az Intézetbe. Kisebbet is, nagyobbat is, így egész délután "üvöltettük" kedvenc zenéinket, s mint kiderült hasonló a zenei ízlésünk. Felragasztgattuk a képeimet a falra és becsempészett ételekből is fogyasztottunk egy keveset.

-Amúgy szerintem kicseszett szép a hajad- nézett rám, én meg elvigyorodtam.-Rennel meg Sallyvel  ne foglalkozz... nem viselik jó szívvel az új gyerekeket- nevetett.

-Köszi- vigyorgásom egész délután kitartott. Nem mentünk vacsorázni, se kedvem nem volt, se éhes nem voltam. Este 11-kor benézett egy felügyelő, ránk rivalt, hogy feküdjünk le, s ezek után már csak a sötétben nevetgéltünk. Ariane kedves lány, bár kicsit agresszív, de kedves. Egy barát. Nagy jó barát.

Marion Mais Köznevelési Intézet

Először is:
Nem nem vagyok őrült. Amik megtörténnek, azok megtörténnek.
Másodszor:
Láss a dolgok alá, hogy észre vedd az igazságot.
Harmadszor:
Légy önmagad, anélkül tényleg elvesztél.

Ez a három legfontosabb szabály, hogy ha az embert olyanná akarják tenni amilyen igazából nem is.
Ha nem hisznek neki.
Ha megalázzák és kinevetik.
Ha elzárják a "normális" emberek közül.

Ha az embert egy hatalmas sokk éri akkor nem tud ellenkezni. Velem is ez történt, amikor beírattak erre a helyre. Az MMKI az elvadult fiatalok otthona, akik rossz társaságba keveredtek, rosszul nevelték őket, vagy tettek valami olyat, ami mindenkit megbotránkoztat.
Én, Hira Arvena 16 évesen kerültem ide, mert csak én éltem túl egy balesetet, amiről azóta is azt állítják, hogy nem baleset volt. Pedig ha ott lettek volna, ha látták volna az embereket meghalni, biztosra veszem, hogy hinnének.

-2012. március.20.
Az osztálytábor

3 napos kirándulásra mentünk az osztállyal. Jeanne a szőke, copfos jókislány volt az én legjobb barátnőm. Tökéletesen ellentétben álltunk egymással, mégis megértettük egymást, talán a mienk volt a legszorosabb kapcsolat az egész iskolában. Venna szoros kontyba fogta barna, mellig érő haját, szemüvegét a fejére tolta, s olvasott a vonaton. Kedves lány volt, törődött az emberekkel, s empátiája mellett esze is igen nagy volt. Jeanne-nel a vonat állomáson található gumilabda adagolóból kipiszkált labdákkal dobálóztunk. Valószínű, hogy Vennát ez mérhetetlenül idegesítette, mert vagy percenként felpillantott könyvéből és mérges pillantásokra méltatott bennünket, de mégsem szólt. Nem volt túl hosszú az út, pár óra alatt leértünk a tábor helyére, bár gyalogoltunk 10 percet. Hatalmas bőröndökkel tértünk be a szállóhelyre, pedig csak 3 napról volt szó. 3 hatalmas faházba pakolt le az osztályunk, s mi Jeanne-val kaptuk meg az egyik kettes szobát. Egy nagy erdővel körülvett településen voltunk, ahol egy tó volt meg fák, de semmi életre utaló jel. Mondanom se kell, engem felcsigázott a látvány, ami elém tárult, amikor megérkeztünk a kies helyre, mert imádtam a festői, drámai tájakat. Hosszú fekete hajamat hátradobva emelkedtem fel a bőröndöm mellől és nevettem Jeanne-re, aki már neki állt kipakolni rózsaszín táskáit. Rám mosolygott, pedig tudta, hogy kinevetem, de azt is tudta, hogy nem akarom megbántani. 
Legalábbis akkor még tudta.
A második nap összevesztünk. Szinte a semmin. Megbántottam, pedig nem akartam. Eddig tudta, hogy nem akarom megbántani sértő megjegyzéseimmel, mert én ilyen vagyok, egyszerűen kötözködöm, de akkor elszakadt nála a húr. Veszekedtünk, egész nap.
Venna is észrevette, hogy ez a veszekedés teljesen más, mint az eddigiek voltak. Egyszerűen egyikünk sem tudott engedni a másiknak, csak szajkóztuk a magunk igazát. Egész nap a nyomomban járt, vagy Jeanne nyomában, hogy rávegyen minket a békülésre, de semmire sem jutott. Este elmentem sétálni az erdőbe, mert semmi kedvem nem volt a fütyürésző osztálytársaink körében vigyorogva tettetni boldogságom, és ostoba körtűzi nótákat énekelni, miközben én magam is lángra bírtam volna gyulladni a dühtől, ami bennem forrt. A fák görcseit piszkálgattam acélbetétes bakancsom szélével, sírni kezdtem, egy hajlékony ágon üldögélve. lépéseket hallottam, amitől megremegtem, s felpillantottam a zaj forrását keresve. Jeanne jött felém, ám ő még nem látott meg. Hallottam szipogó hangját, kislányos sírórohamai pont ilyen hangokat ontanak magukból. Felpattantam és szomorúan a karjába vetettem magam, még mielőtt meg tudott volna ismerni.
-Ó istenem! -mondta halkan, mikor felismert.
-Sajnálom- suttogtam, mire szorosan magához ölelt, de csak egy ideig, aztán felszisszent és hátrébb húzódott. Valami történt, ezek után én sem értettem mi. Egyre erősebben tolt el magától, s mikor neki estem az egyik ágnak a lökés erejétől rájöttem miért. Jeanne nyaka, kezei, válla végig volt égetve. Felsikoltott fájdalmában, én döbbentem figyeltem őt. Füst szagot éreztem, s mögöttem lángok csaptak fel, pont ott ahol megérintettem a fát. Ijedten ugrottam Jeanne felé reflexből, aki ismét felkiálltott. 
-Menj innen- sírta nekem, s könnyek gyűltek a szemembe.
-Sajnálom ...én nem...
-Úristen- üvöltötte egy hang. Venna.Szemüvegében tükröződött a lángcsóva ami mögöttem tört ki. Féltem magamtól a lángoktól és mindentől már. Jeanne visított, már Venna is üvöltözött, hátrafordultam és megértettem miért. A lángfoszlány éppen felém tartott. Magam elé emeltem a kezem, de tudtam, hogy ez édes kevés, smégsem haltam meg. A földre zuhantam erőtlenül, amiért fellökött a tűz, de nem égtem meg annyira mint kellett volna. Jeanne felé fordultam, aki feltápászkodott a földről és menekülni próbált, de a tűz támadott és lecsapott rá.
-JEANNE! NEE- üvöltöttem, s Vennát vettem észre aki sikoltozva tartotta kezét maga elé, ám őt is letarolta a lobogó szörnyeteg.- NE...neee- sírtam el magam, próbáltam a két sikoltva haldokló barátom felé kúszni.-Neee...Jean..Ven...ne!

Tűz. Káosz. Füst.
Sípoló hang. Fájdalom. Felpattant a szemem, azonnal megbántam, hogy felkeltem. A fehér kórházi szobában szüleimen kívül rendőrök, tanárok álltak. Lassan fókuszáltam minden egyes arcra, majd egyenesen anyámra, aki holtra váltan üldögélt egy széken.
-Anyu- suttogtam. Torkomon mintha száz hegyes tű táncolt volna, akár egy égető tűz csóva, úgy estek ki a számból a szavak.-Anyu.. Jeanne.. Venna...tűz- mondogattam, s lassan tudatosult bennem, hogy legközelibb ismerősöm meghalt.
-Kicsim...-nyögte rekedten.-Kicsim mondd el az uraknak, hogy mi történt... ők azt hiszik te..- elsírta magát. Apám mellé ült, átkarolta, s mindkettejük szeme rám figyelt.

Innentől hiába mondtam el bármelyik rendőrnek, hogy tűz ütött ki, de nem tudtam megmagyarázni hogyan, nem hittek nekem, minden arra utalt, hogy én tettem, hogy felgyújtottam a barátaimat.
Sírtam, könyörögtem a szüleimnek, hogy higyjenek nekem, ők ilyenkor csöndben néztek maguk elé, sose rám.
Viszont nem hagytak el, mellettem maradtak, s még a postát is kiválogatták, hogy  a gyűlölköző levelek ne juthassanak el hozzám, bár én mindet megtaláltam sajnos. Borzalmas nyáriszünetem volt, bíróságra jártunk, pszichológushoz.
Végül a szüleim eldöntötték, hogy hisznek a pszichológusnak és beiratnak egy nevelő intézetbe, hogy ne fordulhasson ilyen elő többet.
Így kerültem a Marion Mais-ba.
A poklok poklába.