-A legjobb barátod?- csuklott el a hangja. Közelebb lépett, s mielőtt felfogtam volna mit tesz végig simított az arcomon, amitől önkéntelenül is megborzongtam, majd ajkait lágyan az enyémnek nyomta. Furcsa érzés volt, ijesztő, de még is kellemes. Pillanatokig nem tudtam mit csináljak, a lány puha ajkai meglepően jó érzéseket szabadítottak fel bennem, nem tudtam gondolkodni, pár másodpercen belül már visszacsókoltam. Tele volt a fejem, nem volt tiszta semmi sem, csak őt láttam magam előtt és azt az édes csókot. Neki nyomott a falnak és beletúrt a hajamba.
-A kurva élet- nyögte és végig húzta száját az állkapcsom vonalán, aztán bele nézett a szemembe.-Viszonoztad- lihegte, szemei zöld csillogása valahogy egyszerre volt szomorú, boldog és értetlen.
-Igen- feleltem, én is meg voltam döbbenve.
-Miért?- kérdezte. Reménykedett.
-Nem tudom- feleltem őszintén. Bólintott, majd elengedett. Lehajtott fejjel fordult meg és elsétált. Én leszögezve álltam a fal mellett, nem bírtam megszólalni. Lábaim összecsuklottak és már a földön ültem, teljes sokkban, próbáltam feldolgozni az elmúlt 2 napban történteket.
- Veled mi van? - kérdezte valaki. Nem tudom ki, alig láttam, szédültem. A levegő nem akart belém áramolni, a tüdőm sem akarta befogadni. - Hahó...Hé - két erős kar fonódott körém, mikor összeesni készültem, én pedig csak kapaszkodtam belé. Ráfókuszáltam az arcára és figyeltem a vonásait. Max szinte ijedten bámult engem, erősen tartott.
- Max? - kérdezte egy lágy hang. - Ezzel meg mi van?
- Nem tudom, Katie.
- Te jó ég, te megrémültél? - nevetett fel a lány.Szinte magam előtt láttam, ahogy felém fordul - Hé, Hira! Csajszi, nézz már rám - fogta meg az arcomat Katie és egy határozott mozdulattal maga felé tekerte. - Mint aki beszívott. Adtál neki valamit? - húzta össze szemöldökét a lány. Becsuktam a szememet, mert érintésére ezernyi emlék tódult elém, kísértetiesen valósághűen. Egyre fátyolosabb volt a kép, mikor újra kinyitottam, a hangok is tompulni kezdtek, valami kellemes meleg lepett el és sűrű köd borult az agyamra.
Puha érintések és friss levegő vett körbe. Egy jól kimért, jól eső sóhajjal tudattam a világgal milyen jól érzem magam abban a pillanatban. Furcsán éreztem magam, mert semmire sem emlékeztem abból, hogy mikor feküdtem le, de olyan jól éreztem magamat, hogy semmi kedvem nem volt visszaemlékezni, mintha csak éreztem volna, hogy valami felkavaró van a dologban. De mint mindig most se tudtam sokáig tétlenül feküdni és elmerülni a tökéletes békességben, muszáj volt tennem valamit. Szemeim felpattantak és az ágyam plafonja meredt rám kitartóan (meg egy kis penész, amit ha jobban megfigyelek akkor látom, hogy percről perce elmozdul egy keveset). Nehéznek éreztem a fejemet, de megemeltem, hogy körbe pillantsak. A szobát, mintha évek óta nem láttam volna. Óvatos pillantással mértem végig minden egyes tárgyat ami most is ugyanúgy pihent megszokott helyén, mint máskor. Egy dolgot leszámítva. Pár doboznyi fenesetudjami álldogált az ágy melletti kis szekrényecskén, amik rettenetesen hasonlítottak az elmebetegek gyógyszereire. Rászántam magamat arra, hogy megemeljem az egyiket és leolvassam a nevét. Na már most oké, hogy elolvastam nagy nehézségek árán, de ha értelmezni is tudtam volna azt a latin nevet amit rápingáltak, akkor sikerült volna megértenem, hogy mit tartok a kezeimben. Pár percig figyeltem a dobozt, hátha valamilyen ismeretlen okból hirtelen feltámadnak elrejtett képességeim a latin nyelvhez, de sajnos ez nem sikerült, ezért visszahelyeztem eredeti nyugvópontjára. Ahogy nyújtottam a karomat megpillantottam egy pár piros tűnyomot magamon, amitől megrémültem. Természetellenesen fehér bőrömhöz kaptam és megfigyeltem a pontokat, amelyek egymáshoz igen közel álltak. Mielőtt bármiféle összeesküvés elméletet ki tudtam volna ötölni magamban az ajtó feltárult és egy idős férfi lépett be rajta, kedves mosollyal.
- Jó napot! - köszönt nekem vidáman.
- Jó napot! - köszöntem vissza felvont szemöldökkel.
- Miss Arvena, ha jól sejtem - közölte még mindig értelmezhetetlen mosollyal az arcán. Volt benne valami kis sejtelmesség, egy fajta boldogság, ami igen halvány, de mégis annyira feltűnő, hogy kiszúrja az ember szemeit.
- Eltalálta - feleltem türelmetlenül. Kíváncsi voltam az egészre. Hogy kerültem az ágyba, ha nem is emlékszem rá? Mik a nyomok a kezemen? Mik ezek a gyógyszerek?
- Látom felfedezte a dobozokat.
- Igen - bólintottam.
- Némelyik nyugtató és van köztük egy pár a betegsége kezelésére is.
- Milyen betegség?
- Maga pánik beteg.
- Nem.
- De igen az. Ne aggódjon, nem súlyos, csak váratlanul érte önt és nem tudta megfelelően kezelni, főleg segítség nélkül.
- Nekem nem kell segítség -morogtam, mire jó kedvűen elmosolyodott.
- Persze, tudom én. De a gyógyszereket vegye be, ha megint észlelné a tüneteket. Tényleg segít - kacsintott rám kedvesen.
- Köszönöm - motyogtam, miközben a férfi kitántorgott a szobából. Nem kellett látnom, éreztem ahogy egy szépet mosolyog magában. Érdekes ember volt, áramlott belőle a jóindulat. Ilyen személyiséggel is nagyon régen találkoztam, manapság mindenki ellenséges velem.
- Hahó - nyílt ki megint az ajtó és egy fekete lobonc lépett be rajta... ja, meg egy test is hozzá. Mosolyogva lépett mellém és leült. - Hogy vagy? - kérdezte a szememet fürkészve.
- Jól, köszönöm - mosolyogtam Andyre.
- Látom. Megbékéltél?
- Öh... mivel is? - kérdeztem szemeket meresztve.
- Hát... ó...emlékezet kiesés?
- Lehetséges, mert nem tudom, hogyan kerültem ide és, hogy mi történt előtte. Utolsó emlékem az, amikor átúsztuk a folyót és elindultunk sétálni.
- Tovább semmi? - kérdezte egyre feszültebben.
- Semmi. Miért? - kérdeztem megrökönyödve.
- Nem fontos - enyhült meg, de továbbra is idegesen pillantott rám. - Majd előjönnek az emlékeid.
- Biztosan - feleltem elég bizonytalanul. Andy valamit titkol, csak az arcára kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nincsen rendben. Hiába kérdeztem volna, nem mondaná el, ezt tudtam.
Andy
Nem tudja. Nem emlékszik rá. Semmire. Csak arra, ahol még nem történt semmi...Olyan.
Hát persze!
Az agya kitörölte azokat az információkat, amelyek felzaklatták. Vagyis, nem biztos, hogy kitörölte, lehet, hogy csak mélyen elrejtette és elő kell csalogatni. Zavart köd ül a szemein, egyenesen az enyémekből próbálja kiráncigálni a választ.
- Nem fontos - válaszolt, mikor végre rendezni tudtam a vonásaimat. Kár, hogy a szememet nem tudom ilyenkor eltakarni. - Majd előjönnek az emlékeid - motyogtam tovább, de nem hitt nekem. Még én se hinnék magamnak, hogy mondhattam olyat, hogy nem fontos? Ennél átlátszóbb duma nem jutott az eszembe? Komolyan mintha kijöttem volna a formámból...
Hira
Tény, hogy a következő pár napban meglátogatott egy halom ember, akik félig meddig csak azért jöttek, hogy megkérdezzék, hogy "valóban jársz Andyvel?"
Nos, erre az elején nem tudtam mit felelni, főleg amikor egy csalódott lánnyal találtam magam szembe, akinek mindenképp van priusza, szóval az ilyen pletykákat legszívesebben elfojtanám, mielőtt valamelyik összetört pszichopata még feldarabol. Álatlában össze-vissza hadobáltam arról, hogy "ez nem így van" meg arról, hogy "az nem úgy volt és ..." amit a cseppet sem ismerős arcok igen nagy érzelem kimutatással és feszülten hallgattak. A legtöbbjük arcáról a "ez teljesen bolond...mi a pokol" arckifejezést tudtam leolvasni, de igen gyakori volt még a "ez nem normális, ilyen csajjal tuti nem jönne össze Andy" nézés is, ami még nehezebbé tette a dolgomat.
Csak később tudtam meg mi okozta a pletyka terjedését. Majdnem szívrohamot kaptam (természetesen jó értelemben), amikor Ariane közölte velem, hogy Andy kirohant az ebédlőből, amikor megtudta mi van velem és konkrétan fellökte Sallyt és társait.
Andy erre az egészre egy vállrándítással válaszolt, nem igazán tudta értékelni a dolgot. Ő így kezeli a helyzeteket...Furán. Mind 2 napot nálunk töltötte, bár Ariane kicsit feszélyezve volt előtte, de nem tette szóvá, hogy miért. Feltételeztem, hogy mind a ketten tudják az okát, de egyikőjük sem szándékozott a tudomásomra hozni a közeljövőben. Néha egy-egy mély pillantást váltottak, amit csak ők értettek, én pedig csak kapkodtam köztük a fejemet, hogy hátra megértem ezt a titkos telepátiát, de sajnos nem olvasok senkinek a gondolataiban. Kár... pedig szívesen megnéztem volna mit gondolhatott olyankor Max, amikor Ariane több hamburgert falt fel, mint ő (tegyük hozzá, hogy még most sem tudom honnan szedik ezeket a cuccokat. Max nem is akarja elárulni. Azt mondta: "Majd ha nagy leszel!". Gonosz).
Az orvos is meglátogatott vasárnap, egy bő fél órát élvezhettem társaságát, majd egy sejtelmes búcsúmosollyal közölte, hogy minden rendben van, holnap már nyugodtan beülhetek az órákra, csak ne stresszeljem agyon magamat.
Ennek érdekében igen sokszor dőltem el az ágyon egy fülessel, miközben kedvenc dalaim dörömböltek a fülemben és élveztem a nyugodt perceket (már kezdek úgy viselkedni, akár a nagyiék...).
Vasárnap este is kedvenc elfoglaltságomat űztem, miközben magamban az elmúlt napokon töprengtem és azon, hogy vajon milyen emlékek eshettek ki a fejemből. Erősen próbáltam vissza emlékezni rá, de csalódottan vettem tudomásul, hogy nem irányítom az agyamat teljes mértékben. Megdermedtem, amikor egy kéz megérintette a vállamat és meg remegtem. Ismerős érzés volt, túlságosan ismerős. Kinyitottam a szemem, megpillantottam Ariane-t magam felett. A szemem elkerekedett, ahogy a pillanatok, elmúlt képek villantak fel előttem.
Ez nem lehet igaz.
Nem.
Ariane megcsókolt.
